Krimiblog

Marie Fikácková, akit az őrületbe kergettek a síró csecsemők

17 Jul 2017 / Ravnengel

Ugye, milyen bájos, bizalomgerjesztő ez a kedves hölgy? Tiszta nosztalgikus hangulatba kerül az ember e régi kép láttán. Retro feeling, ahogyan mostanában ezt mondani szokás.
A hölgy neve Marie Fikácková, született Schmiedl. Ő az egyik legkegyetlenebb gyermekgyilkos, akinek ténykedését évtizedekig titokban tartották, politikai okokból. Az akkori fő-fontosemberek ugyanis úgy vélték, hogy beláthatatlan következményekkel járó presztízs-veszteséget jelentett volna, ha kitudódik: az állítólag bűnözésmentes rendszerben is előfordulnak ilyen esetek.

Gyanús halálesetek a csecsemőosztályon

1960 február 23.-án a sušice-i körzeti kórház szülészeti osztályán két újszülött leánycsecsemő hunyt el. A boncolás mindkét esetben kimutatta, hogy a halál oka súlyos agysérülés volt. Az egyik kisgyermeknek még a karjai is eltörtek.

Négy nappal később letartóztatták az akkor 23 éves Marie Fikácková ápolónőt, aki a két haláleset idején ügyeletben volt.

A kihallgatás másnap, február 28-án kezdődött el, és majdnem hat órán át tartott, mígnem röviddel éjfél után Fikáčková megtört, és vallomást tett.
Február 23.-án betörte a felügyeletére bízott, alig egynapos leánycsecsemő fejét az újszülöttosztályon. Ugyanezen a napon halálra bántalmazott egy másik, öthetes gyermeket is. Előadta, hogy korábban tíz másik újszülöttet is bántalmazott, de ezek a gyermekek túlélték a sérüléseket.

A vallomás jegyzőkönyvbe vétele után kihallgatták Fikáčková környezetét: egybehangzóan arról számol be mindenki, hogy Fikáčková rendes nő és nagyon szorgalmas ápolónő. A kórházban viszont pletykák keltek szárnyra arról, hogy a felfedezettnél több újszülött is gyilkosság áldozatául esett. A pletykálkodók kiszínezték a gyilkosságok elkövetésének módját is: a rendőrök egészen vad történeteket hallhattak a kisgyermekek szemeibe, illetve kutacsába szúrt tűkről.
Minderre ugyan nem találtak bizonyítékot, de a kórházban minden, a közeli múltban bekövetkezett csecsemőhalálért a most letartóztatott ápolónőt tették felelőssé.

A vádlott előélete - sajnos nem meglepő

A rendőrök a következőket tudták meg Fikáčková hátteréről: anyagilag nehéz helyzetű családból származott, a szülei pedig erőteljesen rokonszenveztek a németekkel. Édesapja erőszakos, iszákos ember, aki bevallottan gyűlölte a cseheket. Fikáčková viszonya az édesanyjával sem volt meghitt, igen gyakran veszekedtek.
Az iskolában viszont nagyon jó eredményei voltak; 1955-ben sikeresen elvégezte az ápolónőképzőt Klatovy-ban. Még ebben az évben munkába állt a sušice-i körzeti egészségügyi központban; 1957 októberében áthelyezték a szülészeti osztályra. Úgy tűnt, hogy elégedett volt az ottani állásával, még arra is esélye volt, hogy főnővérré léptessék elő.
A rendőrség kérdéseire Fikáčková előadta, hogy korábban sok bántalmazást és kínzásokat kellett elviselnie az elmebeteg fivérétől. Említést tett egy erőszakos szomszédról is.
A bűncselekmény elkövetésekor már férjnél volt, de gyermeke nem született; házasságát nem írja le boldognak.

Mi motiválta a gyilkosságokra?

Ki nem állhatta a síró csecsemőket. Tömören közölte: "Csak a menzeszem alatt, vagy közvetlenül előtte bántalmaztam csecsemőket. A síró újszülöttek az őrületbe kergettek, és az irántuk érzett gyűlöletem csak erősödött." Saját bevallása szerint még a saját gyermekét is megütötte volna, ha túl gyakran sírna.
Az orvosi szakértők véleménye szerint Fikáčkovának egyértelműen hajlama volt a hisztériára és a dühkitörésekre, amelyeket képtelen volt kontrollálni. Idegileg tehát nem volt rendben, viszont a bűncselekmények elkövetése során nem volt beszámíthatatlan, elmezavarra utaló jelet nem találtak nála.

Mindez azt jelenti: a nő csak a csillapíthatatlanul síró csecsemőkre jelentett veszélyt. Egy-egy hisztériás roham során töltötte ki féktelen haragját az újszülötteken.
Egy részlet a vallomásából:
"Amikor a kis Prosserová fejét nyomtam, éreztem, ahogyan az ujjaim belemélyedtek a kutacsába. Nem éreztem, hogy a koponyacsont betört volna. Csak nyomtam a kis fejet, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre merültek benne. Egy idő után enyhült a dühöm, és képes voltam arra, hogy folytassam a munkámat."
Ezt a linket követve megnézhettek egy képet az egyik áldozatról; világosan látszanak a koponyatető hátsó részén Fikácková ujjnyomai.

(Fikáčková az eljárás alatt, amikor felszólították, hogy mutassa be, hogyan ölte meg a csecsemőket)

Az ügy gyorsan megoldódott

A rendőrök utánajártak, hogy Fikáčková nem gyilkolt-e esetleg meg további csecsemőket. A nyomozás során végignézték az összes kórházi dokumentumot, az ápolónők beosztásáról és a boncolások eredményeiről, de nem találtak további gyanús haláleseteket.
(A szárnyra kelő pletykáktól függetlenül, az akkori kórházi protokollok egyszerűen lehetetlenné tették volna, hogy az esetleges további gyilkosságok felfedezetlenül maradjanak; a boncolás ugyanis kötelező volt minden csecsemőhalál esetében.)
Viszont két újszülött esetében találtak feljegyzést arról, hogy a gyermekek megsérültek, amikor éppen Marie Fikáčková volt ügyeletben. A két gyermek sérülései pelenkázás, illetve a mérlegre fektetés közben keletkeztek - Fikáčková erről a két esetről is részletes vallomást tett, és ezekben is vádat indítottak ellene.

Marie Fikáčkovát 1960 október hatodikán - csaknem nyolc hónappal a letartóztatása után - halálra ítélték. Védője kétszer is megfellebbezte az ítéletet, de ezt mindkét alkalommal elutasították. A kivégzést 1961 április 13.-án hajtották végre, a prágai Pankrác börtönben, a kora reggeli órákban.

Az isdal-i nő rejtélye (folytatás)

18 Jun 2017 / Ravnengel

Itt olvashatjátok az isdal-i rejtély első részét, ha esetleg lemaradtatok róla!

Éppen aznap, amikor a toxikológiai eredmény megérkezett, befutott az Interpol telex-üzenete is Brüsszelből, a következő szöveggel:

"Az Önök december negyediki telexére azt válaszolhatjuk: a holttest leírása nem vezetett a szóban forgó személy azonosításához. Kérjük, szíveskedjenek megküldeni nekünk az útlevél pontos számát, kiállítási dátumát és helyét, és az útlevél jogos tulajdonosának identitását. Lorck családnevű, Finella keresztnevű személy nem található az adatbázisunkban, és az idegenrendészet sem ismeri. Kérjük Önöket, tájékoztassanak bennünket, amennyiben új adatok kerülnek elő."

Huff da! - szokás ilyen esetekben felcsattanni. Az útlevél ezek szerint hamis volt!
A folyamatban lévő nyomozás ráadásként azt derítette ki: valahol útban Stavangertől Bergen felé, a név egyszerűen eltűnt. Ugyanis Finella Lorck nem jelentkezett be egyetlen bergeni szállodába sem.
Hanem akkor ki volt ez a hölgy?

A rendőrség nagy szerencséjére, a szállodai bejelentőlapokon található kézírások egyértelműen azonosíthatóak voltak (lásd a két bejelentőlapot - ha rákattintotok, előjön teljes méretben): a Kripos (a norvég bűnügyi rendőrség - A szerk.) írásszakértői megerősítették, hogy a bejelentőlapokat, továbbá több előkerült számlát is ugyanaz a személy töltött ki és szignált, aki a bőröndben talált kódolt szöveget írta.

Két nappal később - tehát december 7.-én - , ismét két újabb eredmény jött egyszerre.
A helyszíni szemléről készült jelentés arról referált, hogy a nő egy rövid, de intenzív égésnek volt kitéve - a bűnügyi technikusok nem fedezték fel tűzrakó hely nyomait a helyszínen, viszont a holttest alatt megtalált szőrmesapka maradványaiból benzinnyomokat tudtak izolálni.

Éppen ezen a napon érkezett meg az oslói rendőrség kódszakértőjétől, Tor Martin Røhr Andresen-től a kódolt jegyzetek megfejtése. A szakértő egy évtizedekkel későbbi interjúban így számolt be erről a feladatról:
"Egy kicsit átcsoportosítottam a kódblokkokat. Gyorsan megértettem, hogy a betűk a bal oldalon hónapokat jelöltek, középen a számok dátumokat; az egyes kódblokkok jobb oldalán található betűk pedig városok kezdőbetűi. A kódolt jegyzet tehát útvonalat jelöl; a hölgy utazásainak állomásait."

A rendőrség sorra ellenőrizte a visszafejtett kódokban szereplő városok szállodáit, és kihallgatta a személyzetet, annak kiderítése érdekében: a - már ismert - személyleírású nő mely szállodák vendége volt?
Ekkor derült ki, hogy a hölgy legalább hét - de inkább kilenc - különböző nevet használt az utazgatásai során. Hétről hétre utazgatott körbe az országban; megtörtént, hogy csak egy-egy éjszakát tartózkodott valahol, mielőtt kijelentkezett és egy másik szállodába költözött.
A nyomozás eredményeként a következőek derültek ki az ismeretlen nő útvonaláról:

Március 20: Genfből Oslóba utazott.
Március 21. – március 24.: Geneviéve Lancier néven az oslói Hotell Vikingben jelentkezett be.
Március 24: Oslóból Stavangerbe repült egy belföldi járaton, ezután kompon utazott tovább Bergenbe. Az első éjszakát a Hotell Bristolban töltötte, itt már Claudia Tielt néven.
Március 25. – április 1.: Továbbra is a Claudia Tielt nevet használva, a Hotell Scandiában tartózkodott.
Április 1.: Bergenből Stavangerbe utazott, innen továbbment Kristiansand-ba, innen Hirtshals-ba, Hamburgba és végül Baselbe.
Ezek az utolsó nyomok az ismeretlen nő után Norvégiában 1970 tavaszán: hat hónappal később ismét megérkezett Oslóba.
Október 3.: Stockholmból érkezett Oslóba, és továbbindul Oppdal-ba, ahol az Oppdal Turisthotell-ben szállt meg egy Giovanni Trimboli nevű olasz fényképész társaságában (akit egyébként a rendőrök jól ismertek: nemi erőszak miatti ügyben eljárás indult ellene korábban). Később együtt ebédeltek a loen-i Hotel Alexandrában.
Trimboli később azt vallotta: a hölgy azt állította, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban nőtt fel, és az elmúlt fél évet utazgatással töltötte, hogy szép helyeket keressen fel; neki (Trimbolinak) azt mondta, hogy a foglalkozása régiségkereskedő. (Egyébként a legtöbb bejelentőlapon ezt jelölte meg foglalkozásaként; néhány alkalommal kereskedelmi utazónak vallotta magát.)
Október 22: egy éjszakát a párizsi Hôtel Altona-ban töltött.
Október 23. – 29.: a párizsi Hôtel de Calais-ben szállt meg.
Október 29. – 30.: Párizsból Stavangerbe, és onnan Bergenbe utazott.
Október 30. – november 5.: Alexia Zarna-Merchez bejelentkezett a bergeni Hotell Neptun-ba. Egy idegen férfival találkozott a szállodában.
November 6.: Trondheimbe távozott.
November 6.-november 8.: A trondheimi Hotell Bristol-ban tartózkodott Vera Jarle néven.
November 9. : Trondheimből Oslóba utazott, és innen tovább Stavangerbe.
November 9.- november 18: Finella Lorck a stavangeri Hotell St. Svitun vendége.
November 18.: A Vingtor nevű komppal Bergenbe utazott (L. Selling néven). Egy éjszakát a Hotell Rosenkrantz-ban töltött; a bejelentőlapot Elisabeth Leenhower névre töltötte ki.
November 19. – 23.: A Hotell Hordaheimen-ben tartózkodott, továbbra is Elisabeth Leenhower-ként. A 407-es szobában töltötte élete - valószínűleg - utolsó éjszakáit. (A szoba ma is megvan, bár azóta már többször is átrendezték, jelenleg így néz ki ->)
November 23.: Reggel 9 és 10 között a közeli bankba látogatott el, ahol külföldi valutát váltott norvég koronára. Ezután kijelentkezett a Hordaheimen szállodából, és taxival a vasútállomásra ment, ahol a bőröndjeit letétbe helyezte a csomagmegőrzőben.
November 29.: Holtan találták Isdalen-ben. (A halál beálltának pontos idejét nem ismerjük. A szag alapján valószínűsíthetőnek tartották: már több napja nem élt, amikor a kirándulók ráakadtak, de a hűvös idő miatt nehezen lehetett volna az oszlás jeleiből pontosan meghatározni a halál időpontját.)

Minden név - és természetesen, minden útlevél -, amelyeket a hölgy használt, egyaránt hamis volt: a francia rendőrség nem ismert semmiféle Vera Schlosseneck-et, a német rendőrség Claudia Tielt-et, a svájci rendőrségnek pedig Geneviéve Lancier-ről nem volt tudomása.
Egyértelmű volt, hogy egy és ugyanazon személyt jelölnek a következő identitások:

Finella Lorck
Claudia Tielt
Vera Jarle
Alexia Zarna-Merchez
Claudia Nielsen
Genevieve Lancier
Elisabeth Leenhower vagy Lowenhouf
Vera Schlosseneck
E. Welding
L. Selling

A két utóbbi nevet a kompon, illetve a Trondheim és Bergen közötti repülőjáraton használta. Mivel ekkoriban a belföldi járatokon az utasoknak még nem kellett igazolniuk magukat, ezért nincs bizonyíték arra az - egyébként teljesen valószínűsíthető - feltételezésre, hogy ezeken a járatokon valóban utazott a hölgy.

Egy nappal e felfedezés után - december 8.-án - a nyomozásba - a legmélyebb titokban - bekapcsolódott az Overvåkningspolitiet, a norvég nemzetbiztonsági részleg. A mai napig nem hozták nyilvánosságra, hogy az Overvåkningspolitiet milyen mélységig vett részt a nyomozásban.
Egyes értesülések szerint a nyomozást valójában felülről állították le, s annak ellenére, hogy a derék bergeni rendőrök igencsak alaposan szerettek volna utánajárni az esetnek, kaptak egy telefont a megfelelő helyről, hogy a kelleténél jobban ne mártogassák szaglószervüket az ügybe.

Nagyon kevesen vannak ma már életben azok közül a szakértők közül, akik még részt vettek az Isdal-eset felderítésében. A - ma már 80 év felé járó - Sigbjørn Wathne ezek egyike, aki így mesélt a helyzetről:

"Hatalmas erőforrásokat fektettek az ügy felderítésébe. A bergeni rendőrségen kívül bekapcsolódott a nyomozásba a Kripos és a helyi rendőri szervek egész Európában. Sok más nyomozó kollégámhoz hasonlóan én is arra a következtetésre jutottam, hogy a hölgy nyilvánvalóan menekült valaki vagy valami elől, és ezért akarta eltitkolni, hogy valójában kicsoda. Az eset hatalmas rejtély."

Mindez számos feltételezésre, elméletre, sőt összeesküvés-elméletre adott alapot.

Egyesek szerint az isdal-i hölgy egy nemzetközi bűnszövetkezet tagja volt.
Egy másik feltételezés szerint kém lehetett, akit a saját szervezete - vagy talán egy ismeretlen ellenség - likvidált.

A harmadik elképzelés: a hölgy tényleg csak azért utazott Északra, hogy itt vessen véget az életének, és az összes rejtélyt, amely a személyét körülvette, ő maga generálta.

Akármi is a valóság, mindenesetre feltételezhető: komoly háttérszervezet állhatott a hölgy mögött. Hamis útlevelekhez ugyanis nem könnyű hozzájutni, és az Európa-szerte tett utazásokat, szállodai tartózkodásokat is finanszíroznia kellett valakinek vagy valakiknek!

Az ismeretlen nő nyomainak felderítésében a rendőrség legjobb tanúi voltak azon szállodák alkalmazottai, ahol az isdal-i nő megfordult. Ők számos érdekes és hasznos információval szolgáltak!

Több szállodai alkalmazott is azt mesélte: a hölgy határozottan kijelentette a bejelentkezéskor, hogy "egy szép szobát szeretne". Az első dolga volt az ablakhoz menni és körülnézni, majd alaposan körülnézett a szobában is; és többször megtörtént, hogy másik szobába kívánt átköltözni.

Az ablak alól elhúzta az ott található dohányzóasztalt, és a szekrénybe rejtette. Talán több helyre volt szüksége a szobában? - vallotta a rendőrségen az egyik szállodai szobalány.
Egy másik szálloda alkalmazottja arról mesélt: a hölgy kivitte a széket a szobából, amikor éppen nem tartózkodott bent.

A Hotell Neptun éttermében volt felszolgálónő az akkor 21 éves Alvhild Rangnes, akire nagyon mély benyomást tett a külföldi hölgy. 46 évvel később, Rangnes asszony így emlékezett vissza az isdal-i nővel kapcsolatos élményeire:

"Akkoriban nem volt még igazán gyakori, hogy nők egyedül járjanak étterembe. Ha ez mégis megtörtént, a legtöbben elég bizonytalanok voltak, tétováztak kicsit, mielőtt beléptek volna. De ő, ő egyenes háttal jött be, talált magának asztalt és foglalt helyet. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő hozzá volt szokva ahhoz, hogy egyedül utazzon. Inkább üzletasszonynak néztem volna, nem turistának. Emlékszem, odasúgtam a kolléganőmnek: remélem, hogy ha majd ennyi idős leszek, nekem is ilyen stílusom lesz, mint annak a hölgynek."

Alvhild Rangnes soha nem tudta az isdal-i nőt elfelejteni.

"Nem, nagyon mély benyomást tett rám. Magabiztosnak és megközelíthetetlennek tűnt - de egyáltalán nem volt az a típus, aki felvenné a joggingalsót, hogy felmenjen Isdalen-be hegyitúrára."

Egy fiatal szállodai londiner is azt tanúsította: a hölgy nem volt igazán beszélgetős kedvében és furcsa módon nem mosolygott, még akkor sem, amikor nagyvonalú borravalót adott. (Egészen sajátos erre gondolni: 1970-ben nagyvonalúnak számított egy ötkoronás borravaló - ekkoriban, mint megtudhattam, egy kiló étcsokoládé került 16 koronába. - A szerk.) Ez a fiatal alkalmazott is megerősítette: a hölgy rendkívül visszafogott volt, láthatóan egyáltalán nem volt kedve társalogni. Viszont "rendkívül szép hölgy volt, olyan finom arcvonásokkal, amilyeneket korábban csak filmekben és magazinokban láttam. A sminkje is hibátlan volt."

Az általános benyomás szerint nagyon igényes, intelligens nő lehetett ez a hölgy. Az egyik recepciós arra figyelt fel, hogy a legtöbb vendég nem tölti ki ennyire szépen, pontosan a bejelentőlapot; a pincérnek viszont az tűnt fel, hogy a hölgynek nagyon kifinomult ízlése volt a borfajták tekintetében. Akik pedig a folyosón vagy a szálloda előterében dohányozni látták a hölgyet, azoknak szemet szúrt: ilyen drága, hosszú cigarettát ekkoriban nem is lehetett kapni Norvégiában!

A szálloda személyzetében az a benyomás alakult ki: a hölgy talán gyászolhatott, mert mindig fekete vagy sötét színű ruhákat viselt, és soha nem látták mosolyogni. A szálloda éttermében is leginkább egyedül volt, és olvasott.
A gyenge angolságot mindenki megemlítette, aki kapcsolatba került a nővel, valamint azt is: németül folyékonyan beszélt. Egy tanú hallotta, amint a hölgy telefonon beszél valakivel németül; a társalgásból ennek a tanúnak annyit sikerült elcsípnie, hogy a hölgy a következő szavakkal tette le a telefont: "Ja, ich komme bald" (Igen, megyek hamarosan).

Az egyik szálloda recepciósa minden egyes napon látta, hogy a hölgy elhagyja a szállodát. Továbbra sincs senkinek fogalma arról, hogy mit csinált a városban.

A bergeni szálloda alkalmazottai egészen sajátos dolgokról tájékoztatták a rendőröket.
A takarítónők azt állították: a hölgy lábbelije sokszor rendkívül szennyezett volt. Pontosabban: annyira szennyezett, hogy még a bergeni időjárási viszonyokhoz szokott személyzet sem értette: hol járhatott ez a nő? Legalább egy kirándulást biztosan tett a környéki hegyekben - olvasható a kihallgatási jegyzőkönyvben.
Az egyik szobalány arról számolt be: amikor meg akarta igazítani az ágyat, a hölgy hevesen tiltakozott, és mondta, hogy majd megcsinálja ő.
A hölgy nagyon nyugtalannak tűnt. Az idő nagy részét a szobájában töltötte, a reggelit is a szobájába kérte - és feltűnő volt, hogy hosszas tűnődés után nyitott ajtót még a szobapincérnek is. A kávét sokszor érintetlenül hagyta.

A szobában érezhető erős, fűszeres parfümillatról több szállodai alkalmazott is említést tett.

A Hordaheimen akkori recepciósa, aki az egyik utolsó lehetett, aki az isdal-i nőt életben látta - és ő rendelte neki a taxit -, így emlékezett vissza: "Még most is magam előtt látom. Nagyon finom hölgy volt. Stílusos és elegáns."
Ez a recepciós azt gondolta, a nő a vasútállomásra megy. A nyomok itt tűntek el a hölgy után; semmi nem biztos, mi történt vele azután, hogy a bőröndjeit a csomagmegőrzőbe helyezte.

Egy - anonimitást kérő - tanú, aki valószínűleg az utolsó volt, aki az isdal-i nőt életben látta, 26 éves volt a történtek idején, és éppen egy hegyitúráról jött lefelé, amikor találkozott az ismeretlen nővel.

"Nagyon nyugtalannak tűnt. Az a benyomásom támadt, hogy a nő menekül. Amikor találkoztunk, olyan érzésem volt, mintha segítséget próbálna kérni, de végül nem szólt semmit, amikor elhaladt mellettem. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nem hegyitúrához volt öltözve - inkább úgy, mintha utazásra készen állt volna, hogy elhagyja a várost. A nyomában két középkorú férfit láttam, hosszú ballonkabátokban. Ránézésre kelet-, vagy dél-európaiaknak tűntek."

(Egy norvég tanú számára valószínűleg éppen olyan nehézséget okozhat annak meghatározása, hogy egy külföldi pontosan melyik országból jöhetett, ahogyan Kelet-Európában egy norvégot jó eséllyel nézhetnek németnek, svédnek vagy akár hollandnak is - A szerk.)

Ez a tanú - évtizedekkel később - azt is elmesélte: amikor olvasta a lakossági felhívást, önként jelentkezett a rendőrségen. Miután a beszámolóját jegyzőkönyvbe vették, azt a tanácsot kapta a rendőröktől: jobb, ha megpróbál elfelejteni mindent, amit aznap látott; úgymond, az ügy valószínűleg soha nem kerül megoldásra.

Több tipp is érkezett, amelyeknek a rendőrök nem jártak utána.
Egy bejelentés szerint a hölgy meglátogatta az egyik tanú - német etnikumú - szomszédját, és hosszasan társalogtak németül.
Egy másik, ellenőrizetlen bejelentés szerint, amikor a hölgy gépe leszállt Trondheimben, az egyik KGB-főnök tíz percen belül megjelent a værnesi reptéren.

  1. december 21.-én több, a nyomozás szempontjából érdekes és fontos eredmény is megérkezett -. Az eredmények:

- a norvég államvasutak stavangeri jegyirodájában előkerült egy számla, amely azt bizonyította: az isdal-i nő, amikor legutóbb az országban járt, vonattal hagyta el Norvégiát, és Baselbe utazott.
- A Kripos bűnügyi technikusainak sikerült egy egészen apró benzinnyomot kimutatni a helyszínen talált maradványokból. Ez magyarázatot adott az égés eredetére - bár a - boncoláskor is jelen lévő Tormod Bønes egy későbbi riportban így nyilatkozott:

"Akkor sem, és most sem vagyok biztos abban, mi történt valójában a helyszínen és az égés hogyan terjedt."

Másnap, 22.-én, a rendőrség sajtótájékoztatót tartott.
Ebben az ismeretlen nő halálának okaként az öngyilkosságot jelölték meg, és határozottan elutasították a - helyi lapokban sok helyütt megírt - feltételezéseket és pletykákat a hölgy esetleges nemzetközi spion mivoltáról. Az akkori bergeni rendőrkapitány, Asbjørn Bryhn magyarázata szerint a hölgy minden bizonnyal elmebeteg volt; talán üldözési mániában szenvedett.

A magyarázat azonban nem elégítette ki - és a mai napig sem elégíti ki - sem a közvéleményt, sem az üggyel korábban foglalkozó nyomozókat. Az ügy felkutatásában részt vevő, ma már nyugalmazott nemzetbiztonsági tisztek egybehangzóan azt nyilatkozzák, ha az isdal-i esetről kérdezik őket: legnagyobb sajnálatukra, az esetet nem kommentálhatják, sőt még azt sem kommentálhatják, hogy miért nem kom... nyilatkozhatnak az ügyről.

Knut Haavik bűnügyi újságíró vélekedése szerint - "személy szerint teljesen biztos vagyok abban, hogy ez gyilkosság volt. A nőnek különféle identitásai voltak, kódokkal operált, parókákat használt, az egyik városból a másikba utazott, és néhány nap után minden szállodából kiköltözött. Ez éppen az, amit a rendőrök szoktak konspiratív viselkedésnek nevezni".

1971 február ötödikén eltemették a nőt, méghozzá cinkkel futtatott koporsóban, annak érdekében, hogy ne korhadjon el, és így később az esetleges további vizsgálatokat lehetséges legyen majd elvégezni - illetve, az esetlegesen jelentkező hozzátartozók majd azonosíthassák a holttestet. (Ez egyébként máig sem történt meg: a nő semmilyen körözési listán nem szerepel; senkit nem jelentettek be eltűntként, aki a személyleírásának megfelelt volna, sem nem jelentkezett egyetlen hozzátartozója sem.)

A Møllendal temető kápolnájában a búcsúztatón csak a rendőrség munkatársai voltak jelen - még a koporsót is rendőrök vitték ki a templomból; a gyászbeszédet a helyi katolikus pap tartotta (mivel a rendőrség ebben az időpontban még úgy gondolta, hogy a nő francia lehetett). A szertartásról készültek képek, azzal a gondolattal, hogy az esetlegesen jelentkező hozzátartozóknak majd később megmutathassák.

A sír a mai napig jeltelen (az alábbi képen: a sírhely a temetés napján és ma).
A mai napig nem tudni, ki volt ez a hölgy és miért kellett meghalnia.

A jelenleg is folyó fogászati, molekuláris genetikai és izotóp-vizsgálatok biztató eredményeket adnak. Nézhettek képeket az alsó állkapocsról és a fogpótlásokról, tömésekről, ha szeretnétek. Ezt sem tettem ki a főoldalra, mert hátha akadnak olvasók, akik számára ez visszatetsző látvány.
Annyit már biztosra mondanak a szakértők, hogy a hölgy valószínűleg Dél-Németországban, vagy Észak-Olaszországban születhetett, ám gyaníthatóan egy másik országban nőhetett fel, az oxigén-és stroncium-izotópok alapján valószínűleg az egyik Benelux-államban.
Ezt a feltételezést tovább erősítik a mai írásszakértői vizsgálatok. A hölgy kézírása arra utal, hogy francia nyelvterületen járhatott általános iskolába - az írássémája mindenesetre az 1940-es évek végi francia sablonnak volt megfeleltethető.
A legoptimistább becslések szerint ez az év, amikor ezeket a sorokat írom - 2017 - a legutolsó, amikor a sírhely jeltelen és névtelen.

Az ügy 1995-ben elévült: ha esetleg ki is derítenék, kik felelnek az isdal-i nő haláláért, és az illetők még életben lennének, vallomásukat már csak jegyzőkönyvbe lehetne venni. Eljárást már nem lehetne indítani a tettesek ellen.



1 2 3 4 next ... end

Figyelmeztetés

Az itt olvasható tartalmak a nyugalom megzavarására kifejezetten alkalmasak.
13 éven aluliaknak ezért egyáltalán nem ajánlott, 16 éven aluliaknak pedig csak nagykorú felügyelete mellett javasolt a Krimiblog olvasása!

Nézd meg ezt is!

Kategóriák

Köszönettel

DebianGIMPInspiration GalleryDaFontMonstra

Kontakt

ravnengel ætt yahoo dott no