Krimiblog

Christina Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

11 Dec 2017 / Ravnengel

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.
Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.

Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezte magát. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva. "Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

William Charles Morva, a közveszélyes őrült

09 Jul 2017 / Ravnengel

Általában olyan eseteket szoktam hozni Nektek ide a krimiblogra, amelyek valamilyen szempontból különlegesek. A most leírt esetre tehát elvileg joggal fanyaloghatnátok: "mi van, má egy átlagos rablás és hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölés is felkerülhet?"
Ez teljes mértékben így igaz.
Az esetet az teszi sajátossá, hogy elkövetője súlyosan elmekárosodott volt -ennek ellenére nemhogy büntetőjogilag felelősségre vonhatónak minősítették, hanem halálra is ítélték és ki is végezték Virginia államban.
Bár a blog célja az olvasók kíváncsiságának kielégítése, valamint az, hogy gondolkodásra késztessek mindenkit - nem pedig az állásfoglalás és a személyes véleményem propagálása -, ezúttal mégsem tudom megállni, hogy ne írjam meg ezt az esetet, azt alátámasztandó: a halálbüntetés egy értelmetlen, ostoba dolog. Egy súlyosan elmekárosodott bűnelkövető esetében pedig még inkább értelmetlen és célt tévesztett.
Ez tehát egy kivételes blogposzt: szubjektívebb, mint amilyen posztokat a Krimiblogon általában várhattok tőlem. A "Bűnösök, vagy betegek?" és az "Igazság(?)szolgáltatás(?)" kategóriába is maradéktalanul beleillik.

William Charles Morva.


Virginia állam kivégezte 2017. július hatodikán.

Nagy zsibbadás, mondhatják sokan. Ő sem kegyelmezett az áldozatainak. "MEGÉRDEMELTE!" - diadalmaskodnak a halálbüntetés proponensei. "Szolgálatban lévő hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölésért a delikvenst halálra lehet ítélni az USA azon államaiban, amelyekben még van halálbüntetés" - idézhetik a jogszabályokat a törvény betűjének fanatikusai.
Ezt a szerencsétlen, elmebeteg embert a törvény betűje ölte meg, holott ha idejében orvosi segítséget kap, akkor nem is követett volna el életellenes bűncselekményeket, amelyekért halálra ítélték.

Nem kezdek bele annak részletezésébe: egy halálos ítélet nemcsak magát az elítéltet bünteti, hanem annak hozzátartozóit elsősorban - mindenki, még a legelvetemültebb és legszívtelenebb bűnöző is valakinek a gyereke, unokája, testvére, osztálytársa és így tovább -, és a büntetésvégrehajtó személyzetet is súlyos lelki megterhelésnek teszi ki egy-egy halálos ítélet végrehajtása.

Ebben az esetben az érdemli a legtöbb figyelmet: Will Morva már azelőtt sem volt normális, hogy börtönbe került volna. A bűncselekményét - amelyért végül a halálos ítéletet kimondták rá - 2006 augusztusában követte el, amikor már egy éve volt előzetes letartóztatásban, egy balul sikerült rablási kísérlet miatti tárgyalására várva.

Szeretném elkerülni a félreértéseket: igen csekély rokonszenvet érzek Morva úr irányában. Valamilyen ok folytán egész egyszerűen antipatikus a számomra (talán azért, mert az arcvonásai kifejezett hasonlóságot mutattak egy másik, meglehetősen közismert bűnöző arcvonásaival? Nem tudom); de személyes rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül, azt gondolom, hogy komplett őrült volt, s mint ilyet: erőszakos bűncselekményeiért sem lett volna szabad felelősségre vonni. Ezért vagyok rendkívül felindult és felháborodott, egészen azóta, hogy megtudtam: McAuliffe kormányzó elutasította a kegyelmi kérvényt. Amikor pedig olvastam a neten, hogy az ítéletet végrehajtották, annyira zaklatottá váltam, hogy valamit muszáj volt kezdenem a felindultságommal. Ennek eredménye a blogposzt, amelyet most olvashattok.

A kis Will - a barátságos fiú

A családtagok, a gyerekkori barátok, ismerősök egybehangzóan arról számolnak be: Will egy barátságos, társaságkedvelő gyermek volt, kifejezett szociális érzékenységgel és együttérzéssel az elnyomottak iránt.
Mindenkit a barátjának tekintett, és képes volt megértést tanúsítani akár egy szitakötő iránt is: a vízbe esett rovart kimentette, megszárogatta a szárnyait, hogy a szitakötő elrepülhessen.
Még a gyalázatosan pocsékul gitározó testvérét is biztatta, hogy "nem, nem rossz, amit csinálsz, jó lesz ez!"
Mélységes empátiát tanúsított a kisebbségek, főként az indián őslakosok irányában - ezt középiskolás korában kifejezésre juttatta azáltal, hogy kampányt szervezett, mivel az iskola emblémájaként szereplő indián figurát diszkriminatívnak találta.

(Nagyon szubjektív véleményem szerint, már ekkor is voltak jelek, amelyek előrevetíthették: ez a srác valamiért nem teljesen százas! Ha tehetitek, végignézhetitek a róla szóló videót itt; találhattok benne egy snittet erről a középiskolás kampányról is. Nektek is feltűnik, hogy furcsán elváltozott az arckifejezése és a tekintete, amikor a mondandójában az "... és ez nekem nem tetszik" részhez ért? - A szerk.)
Néhány osztálytársa, akikkel haveri viszonyban volt, a visszaemlékezéseikben azt idézték fel: Will kapcsolata az apjával, enyhén szólva sem volt felhőtlen. Apuka egyébként disszidens volt, az anyai ági rokonságban pedig előfordult skizofrénia. Egyáltalán nem értem, hogy ezek a tények miért nem számítottak enyhítő körülménynek.

Valami nincs rendben

A problémák a középiskola utolsó évében kezdtek el felszínre kerülni. Végzős korában, röviddel az érettségi előtt, Will Morva összebalhézott a matektanárral, kirohant az óráról, és soha többé nem ment vissza. Az iskolát tehát be sem fejezte.
Ennek ellenére, közismert figura volt a helyi egyetem kávézóiban. A korábbi "laza", barátságos attitűdjét folytatva, mindenkivel leállt beszélgetni, és gyakorlatilag mindenki ismerte.

Lassanként azonban egyre furcsább és furcsább lett. Télen is lenge öltözékben járt, és egy idő után mindenhol mezítláb jelent meg, amiért is egyszerűen csak "a mezítlábas Will" néven vált közismertté. Képes volt órákon át kotlani egyetlen kávé felett, miközben az alkalmi ismerősöknek hosszasan kifejtette szociális és politikai nézeteit, valamint idealisztikus ötleteit az indián őslakosok megmentésére (annak ellenére, hogy az általa említett őslakosok nem álltak konfliktusban ). Azok, akik az ilyen szónoklatait hallgatták, később azt vallották tanúként: Will figyelemreméltó lexikális ismeretekkel rendelkezett, de mintha nem ezen a világon élt volna.

A mezítláb közlekedést azzal indokolta: túlélési gyakorlatokat folytat a vadonban.

Ez a srác enyhén szólva bogaras!

Will Morva aggasztó gyomorpanaszokról számolt be, és annak érdekében, hogy ezt kezelje, egészen bizarr diétákat kezdett el követni. Egy időszakban szinte kizárólag nyers - vagy majdnem nyers - húst és rengeteg tejterméket - főként sajtot - fogyasztott, egy másik periódusban viszont fenyőmagvakon és dióféléken élt. Meggyőződése szerint ezek az étrendek voltak szükségesek a gyomorpanaszai kordában tartásához. Amikor orvoshoz fordult, megkapta ugyan az irritábilis bélszindróma diagnózisát, de az orvos vélekedése szerint Morva panaszainak egy része egyszerűen nonszensz volt. Az ismerősök is azt állították: Morva soha nem tűnt úgy, mintha bármi probléma is volna az egészségével.

Szabályszerű téveszmék is kialakultak nála.
Amikor a nővére férjhez ment, a család többi tagja pedig visszaköltözött Richmondba, Will a blacksburg-i családi házban maradt, egyedül. Hamarosan kifejezésre juttatta azzal kapcsolatos aggályait: a ház ellenséges vele szemben. A penész és az egyéb méreganyagok a házban, egyszerűen megölik őt - állította, holott az ismerősei semmiféle jelét nem látták a házban sem penésznek, sem más veszélyes anyagnak.

Az ezt követő években gyakorlatilag csavargóként élt, egyik napról a másikra, egyik helyről a másikra: általában a barátainál "csövezett". Állást találnia, azt megtartania soha nem tudott, mert a kényszerbetegsége, az állítólagos szomatikus panaszai miatt olyan bizarr igényei voltak - a személyes higiéniáját és az egészségét illetően -, amelyeket egyetlen munkaadó sem tolerált sokáig.

Ez már több, mint "bogarasság"....

A - minden valószínűség szerint képzelt - gyomorbetegséggel parallel, Morva viselkedése egyre furcsábbá vált. A barátok, ismerősök felfigyeltek arra, hogy Will bizonyos kérdésekben rendkívül merev és rigid hozzáállást tanúsított; a nézetei sok szempontból rugalmatlanok, irracionálisak és szokatlanok voltak; kétirányú párbeszédet egyre nehezebb volt folytatni vele.
Édesanyjának és közelebbi barátainak bizalmasan elárulta: olyan képességei vannak, amelyekkel mások nem rendelkeznek; olyan titkos tudással bír, amilyennel senki más - bár ezen képességek forrásáról ő maga sem tudott magyarázatot adni; és hogy kiválasztott lett arra, hogy a világot megmentse. Meggyőződése szerint az a küldetése, hogy az őslakosokat megmentse, és hogy megoltalmazza az ártatlanokat a világban ténykedő romboló erőktől. Egy közeli barátjának arról számolt be: úgy érzi, hogy valamilyen felsőbbrendű entitás szólította; mintha egy vallási elhivatottság volna mindez.

Gyakran beszélt arról, hogy a nagy küldetés érdekében edzi magát. Családtagjainak és barátainak arról mesélt, hogy heteken keresztül az erdőben élt - vadászott, búvóhelyeket épített és túlélési technikákat gyakorolt. (A valóságban soha nem tűnt el a városból több hétre; rendszeresen látták az egyetem környékén lófrálni.) Lakótársai beszámolója szerint katonai jellegű manővereket is végrehajtott, mintha egy közelgő apokalipszisre készülne.

Egy barátjának azt állította: Dél-Amerikába készül, hogy egy ottani őslakos törzzsel éljen. Annak ellenére, hogy ezt a törzset agresszívként és az idegenekkel szemben barátságtalannak mutatta be, meg volt róla győződve, hogy a törzstagok fel fogják ismerni az arcvonásait, és megmentőjükként fogják üdvözölni. Egy másik alkalommal Alaszkába kívánt menni, hogy az inuitokkal éljen.
Egyszer még azt is állította, hogy többhetes elvonuláson vett részt egy rezervátumban - de senki nem emlékezett olyan időszakra, amikor Morva ilyen hosszú ideig ne tűnt fel volna a virginiai Blacksburg-ben.

Az ismerősök között sokan akadtak, akik Morva "furcsává" válását az édesapja halálával hozták összefüggésbe - amikor Mr. Morva 2004-ben elhunyt, a fiatal Will a temetésen is mezítláb jelent meg, rendkívül hanyag öltözékben -, de az igazság az volt, hogy már 2001-ben is akadtak problémák Will Morva viselkedésével. A rendőrök kitiltották az egyetem területéről, mivel meztelenül találták az egyik női mosdóban. Morva magyarázata az volt: ki kellett mennie a mosdóba.
A rendőrök értesítették Morva édesanyját is, kertelés nélkül tudatva vele: "asszonyom, az ön fia beteg. Segítségre volna szüksége."

2005 nyarára Morva elveszítette a kapcsolatot a legtöbb régi barátjával, ismerősével; akik mégis tartottak vele kontaktot, azok arról számoltak be, hogy Morvának még a korábbiakhoz képest is vad elképzelései, meggyőződései támadtak. Állítása szerint a helyi rendőrök konspiráltak ellene a Bush-kormány adminisztrációjával; meg volt arról győződve, hogy a telefonjait lehallgatják, őt magát pedig állandóan követik.
Az ismeretségi körben tehát mindenki észrevette, hogy Morva beteg, de sem ők, sem a családtagok nem tudtak mit tenni: egy nagykorú embert nem lehet akarata ellenére gyógykezeltetni.

Balul sikerült, kisstílű bűncselekmény kísérlete

2005 augusztusában Morvát letartóztatták egy balul sikerült rablási kísérletért. Ő és feltételezett bűntársai célba vették egy üzlet üvegajtaját - amint az önműködő ajtó nem nyílt ki, a társaság futva távozott a helyszínről. Morva ellen eljárás indult egy sorozat vagyon elleni bűncselekmény kísérlete miatt: ezek mindegyike egyformán sikertelen volt és gyengén megtervezett.
A bűntársai minimális büntetéssel megúszták, illetve szabadon távozhattak. Morva nem.
Már egy éve ült előzetes letartóztatásban, igen rossz körülmények között egy túlzsúfolt börtönben. Annak ellenére, hogy családtagjai figyelmeztették a hatóságokat: Morva pszichésen nem stabil, ki kellene vizsgálni és kezelni kellene - erre nem került sor. Ennek következményeként Morva elmeállapota csak romlott ebben a környezetben, és meggyőződésévé vált: ártatlanul tartóztatták le. Szentül hitte azt is: szomatikus egészsége rohamosan hanyatlik, és éppen azért helyezték a börtönben ilyen rossz körülmények közé, hogy elveszejtsék. Fokozatosan eluralkodott rajta a rettegés, hogy az életére törnek.

Sikertelen rablóból gyilkos és szökevény fegyenc

2006 augusztusában egy sérülésre panaszkodott, és a helyi kórházba szállították. Itt egy börtönőr kíséretében kiment egy napon a mosdóba; amíg a fülkében tartózkodott, leszerelte a fém vécépapír-tartót, és ezzel eszméletlenre verte az őt felügyelő börtönőrt; elvette szolgálati fegyverét, és a kórházból való menekülés közben közvetlen közelről arcon lőtte Derrick McFarland-et, a kórház biztonsági alkalmazottját. McFarland azonnal életét vesztette.

Embervadászat kezdődött; másnap, Eric Suthpin tizedes - a Montgomery megyei rendőrkapitányság alkalmazottja - rátalált Morvára egy helyi sétaúton. Morva azonnal lelőtte a tizedest.
Alig 36 órával a szökés után, Morva visszakerült a börtönbe.
Bevallása szerint azért cselekedett így, hogy a saját életét mentse. A későbbiekben is határozottan állította: az ő helyében bárki ugyanezt tette volna.

A halálos ítélet

Morvát 2008-ban halálra ítélték - a balra található kép az ítélethirdetéskor készült. A bíróság nem rendelte be tanúskodni a családtagokat, ismerősöket, akik felvilágosítást adhattak volna arról: ez az ember olyan mértékben zavart, hogy nem lehetne büntetőjogilag felelősségre vonni.
Csak 2014-ben végeztek pszichiátriai vizsgálatot, amely megállapította: Morva legalább három téveszmével rendelkezik - összeesküvési, szomatikus és grandiózus tévképzetekkel. Emellé szkizotip személyiségzavarban is szenved.
A vizsgálatot végző pszichiáter egyértelműnek tartotta: Morva nem szimulálja az elmebetegséget - mint teszi számos bűnöző, hogy elkerülje a felelősségre vonást -, éppen ellenkezőleg, minden erejével azon van, hogy normálisnak tekintsék.
Ismerősei és családtagjai szerint Morva képes volt értelmesen, összefüggően beszélni számos témáról - csak akkor vált mániákussá és érzelmei akkor uralkodtak el rajta, ha olyasmi került szóba, ami a tévképzeteivel összefüggésben állt.

Az őrület csak súlyosbodik

A rögeszme, mely szerint mindenki ellene konspirált, olyan súlyosságot ért el, hogy a halálsoron eltöltött évek során Morva már nem is volt hajlandó személyes beszélőre menni sem az édesanyjával, sem a jogi képviselőivel. (Ezzel az akciójával egyébként az ügyvédei munkáját is szabotálta, de - elmeállapota miatt - ennek belátására is képtelen volt.)
Egy telefonbeszélgetésben megemlítette édesanyjának: "valaki a halálomat kívánja", valamint "nem tudom, hogy a szervezetem meddig bírja mindezt".

Az eset azért kavart fel mélyen - és ezért tettem félre az objektivitást -, mert egyértelmű, hogy ez az ember egy komplett őrült volt! Nem is kell szakértői vizsgálatot elrendelni, elég ránézni, hogy nyilvánvalóvá váljon: Will Morvánál nagyon "elmentek otthonról". A környezetemben mindenki, akinek megmutattam néhány képet Morváról - anélkül, hogy elárultam volna, kit látnak a fotókon -, ránézésre megállapította: "hát ez az ember nyilvánvalóan nem normális".
(Néhány kommentár: "Így képzelek el egy paranoiást"; "Hát ez az őrült meg kicsoda?"; "EZ MI A ~>#@?!")

Eleve meg sem történhetett volna a tragédia - a börtönőr leütése, a biztonsági ember és a rendőr meggyilkolása -, ha a hatóságok komolyan veszik a hozzátartozók állítását: Morva beteg és kezelni kell.

Nem elég elmebeteg?!

A jog embereinek sem volt elég, hogy Morvára elég lehetett ránézni annak megállapításához: súlyosan elmebeteg.
Nem elég, ha valaki annyira zavart, hogy már több laikus, az elmekórtan kérdéseiben járatlan személynek is feltűnik: "valami nagyon nincs rendben ennél az embernél".

A halálos ítélet fellebbezését ugyanis azért nem fogadták el, mert a tárgyalások során nem került említésre a nyilvánvaló tény: Morvánál telibe elszállt a kakukk.

A kivégzést megelőző hetekben-hónapokban civilek, jogászok, elmeorvosok egyaránt kampányoltak az ítélet végrehajtása ellen. Még a halálbüntetés támogatói között is akadtak, akik kegyelmet szavaztak volna Morvának, elmeállapotára való tekintettel.

Internet-szerte nagy volt a felháborodás, amikor Virginia állam kormányzója közzétette: a kegyelmi kérvényt elutasította, arra való tekintettel, hogy Morva egyértelműen fair tárgyalást kapott, és a börtönben eltöltött idő alatt a büntetésvégrehajtás személyzete nem tapasztalt nála súlyos elmezavarra utaló jeleket.

Az ítéletet 2017. július 6.-án végrehajtották; a büntetésvégrehajtás sajtóreferense azt írta a kiadott közleményben, hogy a kivégzés minden komplikáció nélkül történt meg.

A kivégzésen jelenlévő egyik médiaképviselő - Drew Wilder - viszont azt állította: szokatlan volt, hogy a megfigyelő helyiség üvegablaka előtt össze volt húzva a függöny. A kivégzések során a tanúk rendszerint láthatják, amint az elítéltet a kivégző asztalra fekteti és leszíjazza a végrehajtó személyzet, a függönyt csak ezután húzzák össze! Ezúttal viszont csak akkor nyílt szét a függöny, amikor Morva már a kivégző asztalon feküdt.

A jelenlévő tanúk benyomása szerint Morva rendkívül idegesnek tűnt; miután a kérdésre, hogy szeretne-e még mondani valamit, nemmel válaszolt, reszketni és rázkódni kezdett.
Néhány perccel később elkezdett beszélni, de a kivégző helyiségben lévő mikrofon nem volt bekapcsolva. Rövid idővel ezután Morva elkezdett levegőért kapkodni, a hasfala drámaian emelkedett és süllyedt.

Helyi idő szerint este kilenc óra tizenöt perckor nyilvánították halottnak.



1 2 3 4 5 6 7 next ... end

Figyelmeztetés

Az itt olvasható tartalmak a nyugalom megzavarására kifejezetten alkalmasak.
13 éven aluliaknak ezért egyáltalán nem ajánlott, 16 éven aluliaknak pedig csak nagykorú felügyelete mellett javasolt a Krimiblog olvasása!

Nézd meg ezt is!

Kategóriák

Köszönettel

DebianGIMPInspiration GalleryDaFontMonstra

Kontakt

ravnengel ætt yahoo dott no