Krimiblog

Sylvia Seegrist, a.k.a. Rambo kisasszony

19 May 2017 / Ravnengel

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.

A columbine-i iskolai mészárlás

16 Jul 2016 / Ravnengel

Érdemes volna tisztázni a tényeket :nem, nem a lődözősjáték meg a keményzene felelős az ilyen tragikus esetekért.

Arra az esetre, ha nem ismernétek a sztorit: 1999 április 20.-án a coloradói Columbine High School két gimnazistája, a 18 éves Eric Harris (a képen balra) és a 17 éves Dylan Klebold (a képen jobbra) bombákat helyezett el az iskola épületében (ezek szerencsére nem robbantak fel, ellenkező esetben nem 15, hanem több száz halálos áldozata lett volna a mészárlásnak), fegyveres mészárlást rendeztek, megölve 12 diákot és egy tanárt, megsebesítve további 24 embert; a mészárlást követően magukkal is végeztek.

Az eset nagy médiavisszhangot kapott, és - ahogyan az ilyen alkalmakkor már lenni szokott - a felnőttek elkezdték az "erőszakos videojátékokat" meg az "agresszív rockzenét", továbbá a dark/goth szubkultúrát hibáztatni. Ezek a dolgok kétségkívül remek bűnbakként szolgálnak minden egyes atrocitás esetén - de lévén hogy fiatalok ezrei meg százezrei játszanak ilyen játékokkal, hallgatnak ilyen zenét, és tartoznak ebbe a szubkultúrába (amelyhez a valóságban úgy a Harris, mint a Klebold fiúnak nagyon kevés köze volt), anélkül, hogy vérengzést rendeznének, ezért érdemes a történések mögé nézni.

Nem könnyű az igazságtétel. Sokan akadnak, akik a két tettest elvetemült és velejéig romlott szörnyetegeknek tekintik, mások viszont szabályszerű rajongótábort alkotnak ("olyan helyes, rokonszenves fiatal srácok voltak, kár értük, hüpp!") A lányok néha még szavazásokat is rendeznek: kinek tetszik inkább Eric, és kinek inkább Dylan az esete? Borzasztó.

Anélkül, hogy ítélkezni próbálnék, szeretném felhívni a figyelmet arra: a merényletnek nem 13, hanem 15 halálos áldozata volt. Ezért döntöttem úgy, hogy írok itt a Krimiblogon a columbine-i mészárlásról.

A merényletet valójában legalább nyolc hónapnyi tervezés előzte meg. A fiúk amatőr bombakészítési szkilljeinek köszönhető, hogy "csak" 15 halálos áldozata és további 24 sérültje lett a merényletnek.
Az eredeti tervek szerint csőbombákat és pokolgépeket robbantottak volna az egész iskolában - ha ez sikerült volna, akkor az iskola egyik emelete teljesen beomlott volna, maga alá temetve az alsóbb szinten tartózkodókat; a fejetlenséget kihasználva pedig a robbanást túlélő és menekülő tömegbe lőttek volna, a lehető legtöbb áldozatot szedve. Terveik szerint rendőröket is megöltek volna - ugyanis az 1998 januárjában lezajlott rendőrségi eljárás különösen nagy dühöt váltott ki mindkettejükből, és úgy érezték, jogukban állt revansot venni ezért.
A bombák viszont nem robbantak fel - a lőpor, amelyet használtak az elkészítéshez, annyira gyenge minőségű volt, hogy éppenhogy elég volt a bombák fedelének eltávolításához.
Ezért nem sikerült a két tettes eredeti terve: gyakorlatilag a földdel egyenlővé tenni az iskolát, annyi halálos áldozatot szedni, amennyit csak módjukban áll, majd saját magukkal is végezni.

A lövöldözést követő vizsgálatok során felmerült a gyanú, hogy Dylan Klebold nem öngyilkos lett - mert a golyó bemeneti nyílása a bal halántékon volt található -, hanem Eric Harris lőtte le őt is. Csak később került tisztázásra: a Klebold fiú balkezes volt.

A mai napig folynak a spekulációk arról: miért lett végül csak 15 halálos áldozata a merényletnek?
A tettesek talán csalódottak voltak, amiért a bombák nem robbantak. Talán elbátortalanította őket, hogy - a tervekkel ellentétben - kénytelenek voltak közvetlen kontaktusba kerülni az áldozatokkal, eredetileg ugyanis az iskola épülete mögül terveztek a menekülő tömegbe lövöldözni.
Tudni kell, hogy sok áldozatot hagytak elmenekülni! Ez ad indokot egy másik spekulációra: talán örömüket lelték abban, hogy a helyzetben élet-halál urai voltak, ők döntötték el, ki maradhat életben. A játszmájuk leginkább a hatalomról szólt. A merénylet során végigjárták az iskola tantermeit, néhány terembe éppen hogy benyitottak, élvezve, hogy fegyvereikkel sakkban tarthatják a bent tartózkodókat.

A könyvtári lövöldözés során véletlenszerűen megkegyelmeztek egyeseknek, másokat pedig szabályszerűen kivégeztek. A túlélő szemtanúk vallomása szerint, Eric egy áldozatot egy játékos "Ipiapacs!" kiáltással kísérve lőtt agyon.
Figyelemre méltó momentum a történetben az is: egy Brooks Brown nevű srácot - akit egyébként rendszeresen szívattak korábban - a terrorakció reggelén figyelmeztettek: "Brooks, bírunk Téged. Légy szíves, menj most haza."

Profilok

Eric és Dylan tökéletes párost alkotott. Egyértelmű, hogy nem voltak melegek, viszont hibátlanul tudtak rezonálni egymás tartalmaira. Amellé, hogy sok közös vonásuk és attitűdjük volt, vérmérséklet tekintetében túl jól kiegészítették egymást. Egy sajátos, morbid módon azt lehet mondani: barátságuk irigylésre méltóan mély és tartalmas volt. Félelmetes belegondolni, hogy milyen kiváló egyetértésben működtek együtt; gyakorlatilag egymást motiválták a destruktivitásban. Eric tettrekészsége, nyílt agressziója stimulációként hatott az érzelmesebb, zárkózottabb alkatú Dylan számára; az ő érzelmi hullámzásai viszont Ericet stimulálták.
Egy sajátos szimbóluma ennek a partnerségnek és együvé tartozásnak, hogy a mészárlás alkalmával ugyanannak a pár (levágott ujjú) kesztyűnek egy-egy felét viselték: Eric - aki jobbkezes volt - a jobb, Dylan - aki balkezes volt - a bal párját vette fel a kesztyűnek, mielőtt öldökölni kezdtek.

Eric Harris - alias Reb, Rebdoomer, Rebdomine

Kettejük közül ő volt az agresszívebb, extravertáltabb egyéniség, bár figyelemre méltó a kétarcúsága és a színlelés terén mutatott tehetsége.

A kétarcúságáról egy adalék: amikor 1998-ban eljárás indult ellene kocsifeltörés és rablás miatt, arra kötelezték, hogy részt vegyen egy csoportterápián, amely a düh kezelését célozta meg. Eric olyan remekül viselte magát, hogy hamarabb elengedték a programról; nagyon meggyőző és empátiáról tanúskodó levelet fogalmazott az áldozatnak, akinek kocsiját feltörte. Ezzel egyidejűleg a privát naplójába haragtól fűtött bejegyzést írt arról: aki olyan hülye, hogy kiteszi a kocsiját a feltörés esélyének, az meg is érdemli, hogy kirabolják, és miért nincs neki joga ehhez?

Eric-nek igen jelentékeny online aktivitása is volt, a neten hosszas és indulatos eszmefuttatásokat tett közzé arról, hogy mi mindent utál. (Ma már nem érhető el egyik website-ja sem.)
Tévhit, hogy Eric álma lett volna a tengerészgyalogságban karriert kezdeni!
Sok helyütt olvasni: Eric agresszióját és csalódottságát fokozta - és így a tragédia bekövetkeztéhez hozzájárult - a tény, hogy Eric nem ment át az alkalmassági teszten (mivel egy Luvox nevű idegcsillapítót kellett szednie az agresszióproblémáira.)
Mindez csak részigazság.
Az idegcsillapítót valóban felírták.
Az iskola valóban összeállított egy listát a potenciális újoncok nevével a tengerészgyalogság toborzótisztje számára.
Ericet - holott egy formális interjún és néhány családlátogatással egybekötött elbeszélgetésen valóban részt vett - azonban ez már réges-régen nem érdekelte, hiszen ekkorra már jó ideje eldöntötték Dylan-nel, hogy véghez viszik az akciót és végeznek magukkal is. (Ez viszont nem gátolta meg abban, hogy "falból" beadja a jelentkezési lapot az elbeszélgetés után, motivációként megjelölve: "ha bekerülnék, ez motiválna arra, hogy jó legyek"...)
A Luvox mellékhatása is valószínűleg csak csekély szerepet játszott a tragédiában. Bár tény, hogy sok idegcsillapító, antipszichotikum és nyugtató rendelkezik efféle mellékhatásokkal - minden jel arra utal, hogy Eric jól reagált a Luvoxra, mérséklődtek a dühkitörései.
Éppen ezért hagyta abba a szedését - nem tudni pontosan, hogy a merénylet előtt napokkal vagy hetekkel, de a naplójában olvasható, hogy beszüntette a gyógyszerhasználatot.
(Sajnos ez nem egyedi eset: egy másik öngyilkos esetében is dokumentált tény, hogy éppen azért hagyta abba a gyógyszerszedést, mert túl jól működött, túl jól enyhítette az illető reménytelenség-érzését meg búskomorságát. Az illető éppen azért függesztette fel a gyógyszert, mert ez demotiválta a - már korábban eltervezett - öngyilkosság kivitelezésére!)

Sok helyütt olvasni a feltételezést: Eric súlyos személyiségzavarban szenvedett, antiszociális személyiségzavart, egyesek egyenesen pszichopátiát tulajdonítanak neki.
Ez az állítás nem bizonyítható.
Ahhoz, hogy bárkiről is fel lehessen állítani bármilyen személyiségzavar diagnózisát, szükséges az illetőt személyesen megfigyelni, elvégezni a szükséges vizsgálatokat, elbeszélgetéseket. Erre - mivel Eric már nem él - soha nem kerülhet sor.
Abból a tényből, hogy ismerjük valakinek akár több - egyik vagy másik személyiségzavarra utaló - megnyilvánulását is, nem lehet posztumusz diagnózist felállítani.
Érdemes tudni azt is: sok szakember szerint nem helyes dolog ilyen fiatal korban személyiségzavart diagnosztizálni! Hiszen tizenéveseknél még nagyon képlékeny, alakulófélben van a személyiség, akár 1-2 év alatt is sokat változhat.

Dylan Klebold - alias VoDkA

A páros érzékenyebb, befelé forduló tagja, ironikusan mondhatjuk: a lányok kedvence.
Egyértelmű, hogy súlyos depresszióban szenvedett - a hátrahagyott feljegyzéseiből igen mély szomorúság és elkeseredés árad, jó táptalajul szolgálva a "szegény, búskomor, befolyásolható Dylant az erőszakos Eric manipulálta az öngyilkos merényletre" feltételezésekhez.

A valóság: Dylan minden életuntságával együtt is rendkívül agresszív volt. Meglehet, hogy külső ráhatás nélkül ez önmagában nem vezetett volna terrorcselekményhez, de tény, hogy Dylan igen aktívan benne volt a buliban. Nem lehet tehát felosztani a cselekményt és a tetteseket így, hogy az agresszív Eric volt az értelmi szerző, az érzékenyebb, szuggesztibilis Dylan pedig csak követte.

Rendkívül alacsony önbizalmú, gátlásos és frusztrált fiatal volt (naplójából kiderül, hogy nem mert udvarolni annak a lánynak, aki tetszett neki, még a megírt szerelmes leveleket sem küldte el), de rendkívül jó szellemi képességekkel és sokoldalú tehetséggel rendelkezett. Érdekelte a számítástechnika - a gépén volt Linux partíció is! extra dolog volt ez az 1990-es évek végén egy középiskolástól! -, a film-és videofelvételek, hangtechnika, emellé az íráshoz és a színjátszáshoz is kifejezett affinitást mutatott.

Az agresszióproblémák kérdése: Dylan egyik - egyébként nagyon jól megírt - fogalmazásában olyan agresszív, durva fantáziatartalmakat írt le, hogy a tanárnő nem is volt hajlandó leosztályozni ezt a dolgozatot, viszont iskolapszichológushoz irányította Dylant és a szüleivel is beszélt. Ezt az epizódot mégsem vette senki igazán komolyan. Nagyon sok fiatalnak támadnak romboló és agresszív fantáziái, de a tanárnő nagyon helyesen látta: Dylan esetében ez túlmutat a megszokott kamaszos "hű, de mekkorát lázadunk" sémán. Máig nyitott kérdés, hogy a többi "felnőtt" miért nem vette ezt a problémát éppen ennyire komolyan? Érthetetlen, hogy miért tekintették a kérdést elintézettnek azzal, hogy Dylan csak vállat vont: "Ez csak egy fogalmazás."
A fogalmazás ugyanis részletes leírást tartalmazott a később valóban véghezvitt terrorakcióról!

Dylan állítólagos személyiségzavaráról is ugyanazt mondhatjuk el, amit Eric esetében említettem. Túl fiatal volt ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen személyiségzavart hivatalosan fel lehetett volna állítani.
Az édesanyja könyvében olvasható feltételezések, az "averzív személyiségzavar súlyosbodása szkizotippé" állítás - mármint, ha elfogadjuk a DSM-IV definícióit - szakmai nonszensz.
Az averzív személyiségzavar - egy dolog. Cluster C, a "félénkek" csoportjába tartozik, és amit Dylan-ről tudni lehet, annak alapján gyaníthatjuk, hogy csakugyan hajlamos volt erre a személyiségzavarra.
A szkizotip személyiségzavar viszont a Cluster A-ba, a "különcök" csoportjába tartozik. Tehát azt állítani, hogy Dylan esetében az averzív személyiségzavar súlyosbodott szkizotippé, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk valakiről: "krónikus bronchitise az idők során gyomorfekéllyé súlyosbodott".
A félreértést, illetve a kérdés körüli bizonytalanságot az alábbiakkal lehet magyarázni:
a.) Éppen ez a két személyiségzavar - averzív és szkizotip - felületesen szemlélve, egymáshoz igen hasonló tüneteket, megnyilvánulásokat mutat, akkor is, ha a hátterükben egészen más lélektani folyamatok, motivációk állnak.
b.) Komorbiditás természetesen létezhet, és fennállhatott Dylan esetében is. Nem kizárt, hogy az averzív hajlamai mellett akadt néhány szkizotip vonása is, amelyek nem érték talán el a személyiségzavar súlyosságát.
c.) Dylan még a 18-at sem töltötte be, amikor egy tömegmészárlással egybekötött öngyilkosság keretében kiiktatta magát a világból. Tehát a világ legfelkészültebb pszichiátere sem mondhatná már meg, hogy mi a valóság.

Felszín vs. valóság


Bántalmazás és mobbing?

Sokan vélik úgy: az iskolai mobbing egyenes következménye volt a tragédia.
Ez is féligazság.
Tény, hogy kiközösítést és mobbingot mindkét tettes megtapasztalt.

Eric, aki az előző sulijában népszerűnek számított és jól beilleszkedett, az új közösségben kívülállóvá vált. A naplójában írt arról, hogy mennyire dühítette és sértette ez: a gyakori költözések miatt mindig ő volt "az új fiú".

Dylan a félénksége és az introverzióra való hajlama miatt lett alkalmas áldozat; egy különösen megalázó esetről - amikor ketchupbe mártott tamponokkal dobálták meg - is tudunk.

Azonban - önmagában véve ez nem indok, nem ürügy és nem magyarázat. Kiváltképp azért nem, mert a korábbi mobbing, és a későbbi "outsider" státusz ellenére is megvolt a fiúknak a maguk baráti köre.
A média ezt is tévesen mutatta be: noha Eric és Dylan csakugyan nem voltak a legnépszerűbbek - jó tanulónak lenni eleve helyzeti hátrányt jelenthet a népszerűség tekintetében; ők ráadásul részt vettek az iskola CHIPS programjában is, amelyet különösen jó képességű tanulók tehetséggondozására alakítottak... nem szorul részletes magyarázatra, hogy ez mennyire erősíteni tudja a csoporton belüli kívülálló státuszt -, azért nem voltak tökéletesen kirekesztve. Voltak barátaik, jó ismerőseik az iskolában is, a munkahelyükön is.

A "Trenchcoat Mafia"

Ez a "rejtélyes" csoportosulás remek lehetőségeket ad a kiszínezésre és hozzámesélésekre.
A legvadabb változatok szerint ez a csoport, amely valójában egy démoni szekta volt - tagjai rokonszenveztek a nácikkal, és diabolista szeánszokat tartottak - bujtotta fel a két fiút a terrorcselekményre.

A tények - ezen izgalmas híresztelésekhez képest - csalódást okozhatnak azok számára, akiket a szenzációéhség hajt.
Ez a társaság valójában a "különc" fiatalok klikkje volt az iskolán belül. Ők voltak a "furák", akik nem tudtak vagy akartak beilleszkedni a mainstream-be. Nem voltak népszerűek az iskolában.
A társaságot egy Tad Boles nevű fiú alapította - és hozta divatba a sötét ballonkabátot a társaságon belül -, aki 1998-ban érettségizett - a tragédia idején tehát már nem is volt az iskola diákja! Ismerte ugyan a két tettest, voltak közös óráik az iskolában, és paintballoztak is együtt, de ez a - haverinak tekinthető - kapcsolat nem jelentett egyet azzal, hogy akár Eric, akár Dylan a körbe tartozott volna.
Noha a merénylet elkövetésekor hasonló fekete felleghajtókat viseltek, mint amilyeneket a Trenchcoat Mafia tagjai hordtak, nem volt közvetlen kapcsolódásuk a csoporthoz - az iskolai évkönyvben sem szerepelnek a Mafia közös képén.

Tad Boles elmondása szerint a csoport nem volt náci szimpatizáns, annak ellenére sem, hogy a tagok többsége járt németórákra. (NB Eric Harris híresen gyenge volt németből! Tanulta ugyan a nyelvet, mert ezt menőnek tekintette, de nem lehetne kijelenteni, hogy tudott is...)
A társaság továbbá - a híresztelésekkel ellentétben - egyáltalán nem volt erőszakos; nézeteltérésekre csak az iskola focicsapatával szemben került sor.
Az alkoholfogyasztás ugyan szokásban volt a társaságban, de drogot nem használtak.

Kiábrándító, nem igaz?

Erőszakos zene, szubkultúra, lövöldözős játék?

Ezeket a tényezőket a felnőttek élvezettel szokták elővenni, mint kézenfekvő bűnbakot. Ezért szeretném tisztázni ezeket a kérdéseket is ebben a cikkben.

Igen, Eric és Dylan hallgattak a többi között Marilyn Mansont és Rammsteint is.
(Fiatalok százezrei szeretik ezeket az előadókat, anélkül, hogy gyilkosokká válnának.)

Amikor Marilyn Mansont a tragédia után megkérdezték, mit mondott volna ezeknek a fiúknak, ha lehetősége lett volna beszélni velük, ezt felelte:
"Nem mondtam volna semmit. Inkább figyelmesen végighallgattam volna azt, amit ők szerettek volna elmondani - azt hiszem, erre lett volna a legnagyobb szükségük."

A Rammsteint egyébként a fiúk szélsőjobboldallal való szimpatizálásával is összefüggésbe hozták - ez is a féligazságok közé tartozik. Két szempontból is.
Egyrészt, a Rammstein nem náci zenekar. A frontember Till Lindemann a fellépések elején ki szokta jelenteni: "akik azt hiszik, hogy egy náci koncertre jöttek el, azok most azonnal haza is mehetnek".


Másrészt, Eric valóban intenzíven foglalkozott a náci Németországgal, és részletes fogalmazást is írt róla - amelyben még a fogalmazást értékelő tanárnak is szolgált új információkkal! -, Dylan viszont ezt inkább csak tolerálta barátjától, hiszen az ő édesanyja izraelita (a családon belül mindkét vallás hagyományait egyformán betartották: Mr. Klebold református keresztény és Mrs. Klebold zsidó hagyományait is!), így vallásjogi szempontból Dylan maga is izraelitának számított.
Ráadásul Dylan boncolási jegyzőkönyvében szerepel: a bakancsán egy vörös csillag medál függött!

A dark/goth szubkultúrát belekeverni fölösleges volt: tudniillik sem Eric, sem Dylan nem tartozott ebbe a szubkultúrába.
Nem mindenki "darkos", aki feketét hord. (Eric egyébként csak Dylan hatására kezdett el sötét holmikat viselni, ezt megelőzően eléggé sportosan öltözködött. A sötét ballonkabátot is levetette a terrorakció első tíz perce után.)
Nem mindenki goth, aki olyan zenekarokat hallgat, akiket a goth körökben is "illik" kedvelni. Ennyi.
Nem mindenki potenciális tömeggyilkos, aki - többek között - Mansont, Rammsteint, Nine Inch Nails-t és KMFDM-t bőget.

Lövöldözős játékkal is játszanak több százezren - anélkül, hogy ettől tömeggyilkolási vágyaik támadnának, és azokat a gyakorlatban is kiélnék.
Ha mindenki tömegvérengzést akarna rendezni, aki "lődözősjátékot" (Doom, Quake, Counter-Strike és társaik) játszik, akkor valószínűleg nem is jutna elég áldozat mindannyiuknak a világon...
Eric, noha előszeretettel említette magát profi Doom-játékosként, valójában csak a helyi Doom közösségben számított "valakinek" - a nemzetközi gamer szubkultúrában, illetve a Doom témájú IRC csatornákon senki nem ismerte.


Hitler születésnapja?

Nem egyértelmű, hogy a terrorakciót éppen az évforduló miatt időzítették április huszadikára. Az eredeti tervek szerint 15.-én tették volna meg, és máig nem tudja senki, miért változtattak e terveken.






Végtisztesség - a tetteseknek nem járt?

Mindkét elkövető családja úgy gondolta: fiaik nyughelye vandalizmus célpontjává válhatna, ezért sem Ericnek, sem Dylannek nincs síremléke. Az is titokban maradt, hogy a hamvaikat hol helyezték el vagy szórták szét.



Engem mégis felkavart, amit Dylan hamvasztás előtti búcsúztatójáról olvastam: tudjátok, az USA-ban a nyitott koporsós szertartás dívik. Nos, ebben az esetben a nyilvánvaló problémát roppant kreatívan oldották meg a temetkezési intézet munkatársai: a nyitott koporsóba, Dylan feje köré Beanie Baby-ket halmoztak (ez egy népszerű plüssjáték-család), a halálos lövés nyomán támadt lyukat eltakarandó.
Lehet, hogy velem van a baj, de ez a momentum rendkívül mélyen felkavart.



1

Figyelmeztetés

Az itt olvasható tartalmak a nyugalom megzavarására kifejezetten alkalmasak.
13 éven aluliaknak ezért egyáltalán nem ajánlott, 16 éven aluliaknak pedig csak nagykorú felügyelete mellett javasolt a Krimiblog olvasása!

Nézd meg ezt is!

Kategóriák

Köszönettel

DebianGIMPInspiration GalleryDaFontMonstra

Kontakt

ravnengel ætt yahoo dott no